Alkotói válságban vagyok pár napja, de valamit csak megszülök.
A minap futott át az agyamon, hogyan lesz 5 kiliből 30 és, hogyan lesz 1 órából, akár 4 óra tekerés. Idővel. És úgy, hogy magától jön az egész, felépül, beépül szó szerint. És nem is mindig tudatosan. Persze van egy terv egy napi penzum, de az élet ezeket felül, vagy alul tudja írni. Az alul most nem érdekes, a felül az, amiről most szó (írás) lesz. Ezt én zakkanásnak hívom. Mert az. Elkezd az ember lánya/fia sportolgatni. Hobbi sportolgatni. Ez eddig ok. Eljár ide-oda. Heti pár alkalommal. Szereti, komolyan veszi, nem hagy ki edzést. Összeismerkedik pár sporival. Plusz egy löket. És csinálja. Maradunk még egy órát? Persze. Kipróbáljuk azt az edzést is? Persze. Alakul a csapat. Valahogy összeverődnek a hasonlók a nem odavalók meg morzsolódnak. Persze ehhez kellenek olyan edzők, akik nem csak úgy letudják az órájukat, hanem benne vannak szőröstül-bőröstül. És kitalálnak ezt-azt. Kihívásokat. Nem csak a teremben, hanem földön, vízen, levegőben. Sárban, mocsokban, hidegben, melegben. És a zakkantak csinálják. Nincs kifogás meló van. Aztán fajul a dolog tovább. Zakkanték már önállóan is keresik a saját agylövéseiket. Múltkor 5 kilit mentem, jó ma legyen 10. Múlt héten 1 órát maradtam, legyen ma kettő, nem inkább legyen 3 az a biztos. És így gyűrűzik a történet napról-napra. Már akinél, mert vannak olyanok, akik csak bele-bele kapnak a dolgokba, aztán büszkén kihúzzák magukat, hogy mekkora fasza gyerekek, pedig....... Mentségükre legyen mondva, hogy legalább csinálnak valamit. Bár én irtózom az ilyen emberektől, mert igazi energiavámpírok és menekülök előlük. Én meg tudom paraszt vagyok, meg el vagyok szállva magamtól. Vállalom.Muhahaha.
Aztán jön a következő lépcsőfok.IM váltó, 4 órás cross, 4 órás spinning maraton, félmaratonok, 4 km-es kitörés party stb..... OMG. A kemény mag meg a lehető legtermészetesebb módon csinálja ezeket, mintha erre született volna. Anyák, apák, gyerekek, középkorúak, ifjú titánok, mindenki!
És itt jön be az én külön utam. Anno, amikor lefutottam az első hosszúmat tavasszal Matyiékkal, akkor azt gondoltam attyaég ez mennyire durva már?! Aztán jött Atád 23 kili. Tyű, mekkora király vagyok???!!! Aztán végigfutkostam a nyarat, mást nem is csináltam. Most ott tartok, hogy heti 1x tuti lefutom a félmaratont, de van, hogy többet is (eddigi legtöbb a 30 kili volt). A 21 kili már meg sem kottyan. Ezt nem nagyképűségből írom, hanem tanulságként. A fejem és a testem is bírja. És ez jó érzés. A 30 már nem volt ennyire "laza", de bírható volt. A határ nyilván a maraton (biztos ez?). Szóval a határ a nincs határ elvén működik. És úgy látom nem csak nálam. Mondjuk a keresztmetszet igen szűkös ez ügyben, mert nem mindenkiben van benne ez a fajta X faktor.Sajnos abban sem, aki azt hiszi magáról. De, ahogy én kifejlődtem báb mivoltomból, úgy nyilván más is ki tud.
Ezt sikerült megszülnöm. Nem sok, nem is ironikus, de az enyém :)
ez tetszik
VálaszTörlésörülök :)
VálaszTörlés