Letettem a lantot. Volt egy kis búcsúztatom a kedves kollégáim részéről. Kaptam meglepit is, Hervises utalványt (mi mást?). Volt sütemény is, természetesen a kedvenceim, azt most nem írom le, hogy miből mennyit vettem magamhoz. Jól esett ez a kis búcsú. Vagyis nem esett sehogy, mert olyannyira természetes volt, hogy semmi keserűség, vagy ilyesmi. Pont középen állok, és ez a legjobb állapot, amibe ember lehet. Szeretem én a kollégákat, de most más szelek fújnak. És fogok még találkozni velük, segítek is, ha kell. Ez nem kérdés. Tehát jó szájízzel távoztam. Így is akartam.Az biztos, hogy sportruházatra gondom nem lesz egy darabig :) i
Aztán délután elmentem egy kis rehabilitációs totyogásra. A lábam se jobb, se rosszabb. Stagnál, de innen hogyan tovább? Megyek dokihoz folyamatosan,felülvizsgálatra is,de még meddig? Jó ez a lassú futás, élvezem minden percét, de ettől függetlenül igazán elmúlhatna már a fájás. De fogjuk fel pozitívan, mert csak így vagyok hajlandó. Nagyon hálás vagyok azért, hogy legalább már tudok kocogni, de azért még-jobban, hogy van is mivel, mert valakinek lába sincs mégis boldog.És meg is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy mindig azt kell értékelni, ami van, nem azon keseregni, hogy mi nincs. Ennyi. Szóval imádok futni, élvezem a levegőt, a zenét meg mindent, amit csak lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése